Chuck Prince, a Citigroup vezérigazgatója 2003 és 2007 között, emlékezetes mondatot hagyott hátra a 2000-es évek gazdasági közege számára: „As long as the music is playing, you’ve got to get up and dance. We’re still dancing.” Ezt a megjegyzést később Prince azzal pontosította, hogy eredetileg a magántőke-vételi ügyletekre gondolt, nem kifejezetten a subprime jelzálogokra, ám a kijelentés a mérgező jelzálog-kötvények gyártásának szimbólumává vált.
Ma nem a subprime a domináns motívum, hanem a mesterséges intelligencia — és a zene még mindig szól. Ugyanakkor ma már látszanak olyan szereplők az iparágban, akik hajlandóak lehetnek visszavenni a tempóból. Dario Amodei, az Anthropic vezetője, nyilvánosan arra szólította fel az AI-laborokat, hogy „pace the frontier” — azaz ütemezzék, lassítsák az élvonalbeli fejlesztések terjedését. Amodei javaslatának gyakorlati kimenetele egyelőre homályos: nem világos, hogy ez jelent-e például korlátozott hálózati hozzáférést az irodákban, fejlesztői eszközökre vonatkozó szabályokat, vagy más, kézzelfogható lépéseket. Mindenesetre egy olyan figyelmeztetésről van szó, amely rövid távú haszon feladását is felveti — ez pedig több, mint amit Chuck Prince valaha vállalt.
A 2000-es évek példája: belső visszahúzódás megléte, de rendszer nem állt meg
Prince tisztában volt a Wall Street subprime-függőségének veszélyeivel, mégsem érezte magát képesnek a kilépésre. Voltak azonban olyan szereplők is, amelyek csendben csökkentették kitettségüket: a JPMorgan például 2006 késő őszén kezdett kilépni a subprime hitelezésből, és a Goldman Sachs szigorú fedezeti (collateral) követelései segítettek abban, hogy ne ragadjanak bent a legrosszabb eszközök halmazában. A filmekben és a médiában gyakran említik azt a jelenetet/arcot — a Dick Fuld-hez hasonlított figurát megformáló szereplő szavaival —, amely a „the biggest bag of odorous excrement ever assembled in the history of capitalism” jelzővel illette a mérgező kötvényeket.
A 2000-es években a legismertebb riasztásokat gyakran kívülről kaptuk: olyan befektetők és kutatók álltak elő korai figyelmeztetésekkel, mint Michael Burry vagy Raghuram Rajan, akiknek a szókimondása sok kritikát hozott.
Most viszont más a helyzet: a figyelmeztetések ezúttal az iparágon belülről érkeznek. Amodei nyílt esszéje, amelyben a „pace the frontier” javaslat szerepel, jól mutatja, hogy az AI-fejlesztők egy része képes lehet rövid távú nyereség feláldozására a szélesebb társadalmi kockázatok mérséklése érdekében.
Miért számít ez?
A párhuzam nem tökéletes, de tanulságos: a subprime ökoszisztémában voltak szereplők, amelyek alkalmazkodtak — ugyanakkor a rendszer egésze tovább működött a kockázatok felhalmozódásával. Amennyiben az AI-iparág belső szereplői valóban képesek lesznek koordináltan lassítani az élvonalat, az csökkentheti bizonyos kockázatokat. Azonban az is nyilvánvaló, hogy maguk az egyéni visszalépések önmagukban nem feltétlenül állítanak meg egy széles körben működő mechanizmust.
Amodei üzenete tehát fontos azért, mert megváltoztatja, hogy honnan érkeznek a riasztások: nem (csak) külső kritikusok, hanem a fejlesztők és laborok maguk is kezdenek felelősségről és ütemezésről beszélni. Hogy ez a beszéd hogyan fordul át konkrét, hatékony intézkedésekké — és milyen mértékben befolyásolja az iparág tempóját és üzleti modelleit —, az a következő évek egyik kulcskérdése lesz.
Kapcsolódó gondolatok
- A „pace the frontier” megfogalmazás üzenete több szinten értelmezhető: technikai óvintézkedések, vállalati belső szabályok, vagy iparági együttműködés.
- A múltbeli példák azt mutatják, hogy párafékezett visszalépések önmagukban nem mindig elegendőek a rendszerszintű kockázatok felszámolásához.
- A belső hangok megjelenése azonban fontos változás: a problémát most már azok is felismerik, akik a technológiát fejlesztik.
