Housekeeping: az Interconnects fizetős előfizetői most tartós, 40%-os kedvezményt kapnak a szerző könyvére a Manning.com felületén; a kód az Interconnects perks oldalon érhető el.
Miért nem érzik sokan az AI hatását?
Sokan az AI jelenlegi térnyerését az ipari forradalomhoz vagy más gyors technológiai áttörésekhez hasonlítják. Ezek a párhuzamok jól működnek a technológiai skála szintjén, de eltakarják azt a kulcsfontosságú különbséget, hogyan találkozik a többség a változással: ma sok ember számára nincsenek kézzelfogható, új fogyasztási cikkek, és a társadalom nagyobb tehetetlenséggel lassítja a változást, mint korábban.
A szerző néhány hét távollét után ír visszatérve az online térbe az új-angliai esküvője után. Ezen idő alatt könnyű lett volna egyáltalán nem foglalkozni az AI-val: az átlagember érintkezési pontjai az AI-termékekkel vagy marginálisak, zavarosak, vagy csak kismértékben hasznosak. Példaként említi, hogy sokan hallottak az OpenAI–HuggingFace incidensről, de nem igazán értik, mit jelent. A pozitív oldal egyszerűbb dolgokat jelent — szórakoztató képek, jobb keresés — amelyek mind csak kismértékű előnyök. A negatív oldalhoz társulnak az addiktív közösségi algoritmusok, ismerősök AI-chatbot-függése és az adatközpontokról szóló aggodalmak.
Az AI még csak kis részét képezi a mindennapoknak
A hétköznapi élet alapvető területei — család, élelmezés, közlekedés, szórakozás — egyelőre kevéssé érintettek közvetlenül. A szerző szerint frissítő felismerés kiszakadni az „AI-buborékból” és meglátni, mennyire kevés dolog változott ma. Az író saját esküvője körüli időben például csak keresésre és kreatív munkára használta az AI-t (asztaltérkép készítése), ami jól mutatja a jelenlegi korlátokat.
A múlt ipari forradalmai viszont átütő, mindennapi életet megváltoztató termékeket hoztak: az első ipari forradalom a késő 18. században olcsóbb ruházatot, konyhai eszközöket és olvasnivalót hozott, valamint új megélhetési lehetőségeket. A második ipari forradalom a késő 19. században háztartási gépeket (például varrógépeket), tartósított élelmiszereket, vezetékes vízellátást, fényképezést, jobb világítást, kerékpárokat és az iparosításból, villamosításból származó további előnyöket terjesztett el — ezek fizikailag és közvetlenül érezték magukat a hétköznapokban.
Még a legoptimistább AI-jövőkép is új tudományos felfedezéseket, fejlett terápiákat ritka betegségekre és esetleg tartós gazdasági bőség lehetőségét vetíti előre, de ezek a hasznok könnyen túl indirektnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy az átlagpolgár az AI-tól várjon életmentő megoldást. Mennyire lesz számottevő például, ha valaki háziorvosa egy új csodagyógyszerről számol be — vajon az átlagember OpenAI-t vagy Anthropic-ot fog dícsérni? Vagy hány amerikaiot érdekelne, ha OpenAI megoldaná a Navier–Stokes Millenium-díj problémát?
A szerző úgy gondolja, hogy 50 év múlva az átlagamerikai napjai sok tekintetben hasonlóak maradhatnak: otthonuk, készülékeik, kapcsolataik és járműveik nagyjából hasonlóak lesznek; természetesen az önvezetés tovább fog terjedni, de ez viszonylag független pályán halad az LLM-ek fejlődésétől. Az AI azonban sok elismerést fog kapni az évtizedek alatt felhalmozódó infrastrukturális és eljárásbeli fejlődésért: ma egy jelentős matematikai áttörés aprónak tűnhet majd a későbbi kompozit növekedés fényében.
A társadalmi stagnálás áttörése és politikai következmények
Az AI-szakma narratívájának egy része azt próbálja elérni, hogy az emberek törődjenek a technológia hosszú távú hatásaival; ez azonban lassú folyamat, és az AI terjeszkedése azonnali politikai problémákkal néz szembe a jelenlegi egyenlőtlenség miatt.
Jelenleg az AI elsősorban az elitet szolgáló eszköz. A tudásalapú munkák, amelyek az Egyesült Államok gazdaságának hozzávetőleg a felét teszik ki, számára az AI olyan alapvetővé válik, mint az elektromosság, különösen ha az ügynökök (agents) terén a következő 18 hónapban gyors fejlődés történik. Nagyon zavaró, ha egy ilyen transzformatív, produktivitást növelő eszköz a társadalomnak csak egy részét viszi magával. A technológiai szektor virágzik, miközben az élet többi része viszonylag stagnál — ezt sokan érzékelik, és így az AI már eleve megosztó lehet.
A szerző tanulmányozása közben találkozott Engels’ pause fogalmával: ez az 1790 és 1840 közötti időszak, amikor a brit munkásosztály bérei stagnáltak, miközben az egy főre jutó GDP gyorsan növekedett technológiai átalakulás közben. Ha az AI iparág vezetői szerint ez a legközelebbi analógia a következő korszakra, akkor azok, akik nem részesülnek az előnyökből, jogosan fognak ellenállni.
Az AI nagyszerű eszköz a technológiai cégek skálázására és új, online natív kisvállalkozások indítására. A szerző nem számít arra, hogy a tech-ipar létszámát növelni fogja úgy, hogy közben széleskörűen gondoskodjon a dolgozókról; valószínű, hogy a létszám csökken, miközben a tudásmunka termelése megsokszorozódik. Mivel ezek a szektorok már eleve a legkifizetődőbbek voltak az amerikai gazdaságban, az AI megítélése mint nem kollektív jó könnyen megrendülhet. A szerző attól tart, hogy ez a reflexszerű negatív reakció akadályozhatja az AI fejlesztését, és olyan útra terelheti, amely az amerikai nukleárisenergia-történet óvatos tanulságaira emlékeztet.
A probléma része a társadalmi elvárások gyorsasága és könyörtelensége: az AI-iparág rengeteg figyelmet kap, és nem sok türelmet a lassabb, későbbi innovációk bemutatására. Ha száz évet kapna a társadalomba való beágyazódásra, az AI hatásai sokkal nyilvánvalóbbak lennének, ahogy az történik a történelmi ipari forradalmak esetében.
A jelen feladatai: mi az első évtized fő kihívása?
A szerző három egyszerűbb megállapítást lát a jelen — az elkövetkező néhány év első fele — folyamatában:
- Az AI korai pozitív hatásai túl indirektek ahhoz, hogy a széles közönség számára egyértelműek legyenek.
- Az AI-politikai visszacsatolás szorosan összefonódik a Big Tech nyugatias történetével; ha az AI exponenciális növekedése évtizedekkel később következett volna, valószínűleg kevesebb politikai vita alakult volna ki az adatközpontok és hasonlók miatt.
E két probléma orvoslása jelentősen csökkentené a nyomást, és több időt adna az AI-iparnak, hogy bemutassa, miért érdemes megváltoztatni a gazdasági status quót. Nehezíti a helyzetet, hogy az AI maga is gyakran negatív vagy „biztonságilag problémás” technológiaként mutatkozik be — a járványosságról és a tömeges munkanélküliségről szóló apokaliptikus kijelentések rontják a közbizalmat. A vezető szereplők már elkezdték ezt a kérdést kezelni, de a közönség bizalmának kiépítéséhez még sok munka szükséges.
Milyen fordulat gyorsíthatná fel a hatásokat?
Hosszabb távon a robotika és az önvezetés szorosan összekapcsolódhat a jelenlegi AI-forradalom narratívájával. Ha a nagy nyelvi modellek tömeggyártásából eredő intelligenciarobbanás átterjedne a robotikára és azok hétköznapi gyorsabb elterjedésére, az emberek gyorsan megéreznék az AI kézzelfogható előnyeit. Ez ironikus lenne, mert sokan hangsúlyozták, hogy a nagynyelvi modellek munkája különbözik az elmúlt két évtized általános AI-fejlődésétől; ha később a robotika hozza meg a valódi áttörést, az LLM-ek háttérbe szorulhatnak.
Összegzés: növekedés, elosztás és tennivalók
A szerző úgy látja, hogy amit ma tapasztalunk, az az AI növekedési fájdalmaihoz hasonló korszak. A társadalomnak ki kell törnie régi szokásaiból és meg kell oldania olyan problémákat, amelyek jóval a ChatGPT előtti időkre nyúlnak vissza; ez feszültségeket szül. A diffúziós folyamat valószínűleg hosszabb lesz, mint a technológiával szembeni küzdelem.
Azok a fiatalabb olvasók, akik ma követik az AI történetét, valószínűleg meg fogják látni, ahogy a hatékony, üzletekbe és személyes asszisztensként mélyen beépülő AI a 0%-ról több mint 90%-os elfogadásig terjed életük során. Az ilyen AI még csak most válik életképesnek; az elfogadása jóval tovább tart, mint a könnyen érthető alkalmazásoké, mint a ChatGPT. Ez a valódi mérföldkő az AI fejlődésében.
Ez a perspektíva kiemeli, mennyire fontos továbbvinni a technológiát: a hasznok elképesztőek lehetnek, de nem biztosítottak, és nagyon sok nehéz munka szükséges ahhoz, hogy ezek az előnyök széles körben eloszoljanak.
