Az amerikai közvélemény az utóbbi időben egyre erősebben ellenséges az AI (mesterséges intelligencia) irányában, illetve az azt kiszolgáló infrastruktúrával — például az adatközpontokkal — kapcsolatban. Ezt a politikai döntéshozatalokban, így a legutóbbi választásokon is látható jelenség tükrözi; a közvélemény-kutatások pedig már évekkel ezelőtt jelezték a növekvő elutasítást.
Nem minden aggodalom egyformán megalapozott — például a vízfogyasztás körüli félelmek egyes vélemények szerint túlzásban vannak —, de ez kevéssé csökkenti a jelenség jelentőségét. Érdekes módon a hasonló ellenérzések nem ennyire általánosak a világ más részein, ahol az MI-vel kapcsolatban gyakran óvatos optimizmust vagy legalábbis várakozó semlegességet látunk. Ugyanakkor sok amerikai egyszerre használja napi szinten az MI szolgáltatásait és követeli azok korlátozását — a két csoport jelentős átfedésben van.
A vitában gyakori az a vád, hogy a probléma csupán a kommunikációs stratégia hibája: az iparág szerint elegendő volna megváltoztatni a "messzebb mutató" üzenetek hangnemét, és az aggályok eloszlanának. Ezt azonban sokan lekezelőnek és tévesnek tartják. Marshall McLuhan híres gondolata szerint a közeg maga az üzenet: az MI kifejezés és az azt kísérő technológiai jelenség egyaránt önmagában hordozza hatását, amely napfényre hozza a jót, a rosszat és a veszélyest egyaránt. A fő panasz ennél súlyosabb: az ipar sokat beszélt, de keveset tett.
A kritikusok szerint a narratíva — amennyiben egyáltalán hatott — azt világította meg, ami amúgy is létezett: az MI jelentős társadalmi és gazdasági problémákat vet fel. Nem a retorika dühített fel az embereket, hanem az a jövőkép, amelyet a szavak felvázoltak: széleskörű bizonytalanság a munkapiacon, az internet közösségi, viszonylagosan "tiszta" tereinek átalakulása, egy generációra kiterjedő kognitív hanyatlás lehetősége, sőt némelyek szerint akár katasztrófa gondolata is. Ezek a félelmek nem csupán elméleti scenáriók: már most is érintik a világ egyes, gyakran elszigetelt közösségeit.
A technológiát közvetlenül érintett emberek konkrét kérdései egyszerűek és jogosak. Egy 58 éves, az amerikai középnyugaton dolgozó építőmunkás, Rob azt kérdezi: ha az ipar ezt az üzenetet közvetíti, miért építik mégis tovább ezeket a rendszereket? Hasonlóan, Natalie, egy 25 éves friss diplomás szoftvermérnök, akit állásvesztés ér: visszakapja-e valaha azt a munkát, amit szeret? Mery, 37 éves, négygyermekes anya és egy két hónapos újszülött anyja pedig félti az életét és családja jövőjét — ezeket a félelmeket a köznyelvben és a populáris kultúrában is gyakran felerősítik.
A gond az, hogy az iparágnak nincsenek meggyőző, jelenre vonatkozó válaszai ezekre az aggodalmakra. A szektor általában a jövőbe mutat: majd a modellek olcsóbbá válnak, jobb munkahelyek jönnek létre, orvosi áttörések várhatók, bőség lesz mindenki számára. Ezek a jövőígéretek azonban nem vigasztalják azt, aki most veszítette el a megélhetését, vagy akinek ma nőtt meg a rezsiköltsége. Amikor az ipar a „világ megmentéséről” vagy a „szuperintelligencia összehangolásáról” beszél, sok ember éppen a jelen problémáival küzd, és arra vár választ.
Ebből fakad a vád: az iparág nem csupán rosszul kommunikál, hanem tudatosan eltereli a figyelmet a jelen helyzet kezeléséről. A technológia jövőbeli haszna nem teszi visszamenőleg igazolhatóvá azt, hogy a bevezetés módja és feltételei jelenleg elfogadhatók lennének. A történelmi párhuzamok, például a vasútépítések idején tapasztalt népszerű felháborodás, azt mutatják, hogy egy technológiai forradalom haszna nem oltja ki az érintettek sérelmeit — a megállapodás feltételeit javítani kell.
A szerző véleménye szerint az amerikai választók nem a technológia jövőjének végleges ellehetetlenítésére szavaztak, hanem arra, hogy jelenleg védjék meg saját érdekeiket. Ha a technológiai fejlődés és a társadalom jelenbeli védelme ütközik, akkor a közvélemény a saját ma élő problémáit helyezi előtérbe. A történetben nincs kommunikációs játék félreértésekkel; a lényeg az, hogy az ipar nem tett eleget azért, hogy a maga által előidézett valóságot elviselhetőbbé tegye. Nem annyira az őszinteség hiánya bosszantja az embereket, mint az, hogy az ipar ma nem hajlandó jobban teljesíteni.
Összefoglalva: a vita nem pusztán arról szól, hogy a technológiai vállalatok hogyan kommunikálnak, hanem arról, hogy miként vállalnak felelősséget a jelenben keletkező költségekért. A politikai visszajelzés — ezúttal a szavazók döntései — arra utalhat, hogy a társadalom a jelen prioritásait akarja érvényesíteni, még akkor is, ha ez a technológiai beruházások lassítását eredményezi.
