Jill Lepore, a Harvard Egyetem történészprofesszora és a The New Yorker munkatársa — aki nemrég Pulitzer-díjat kapott az Egyesült Államok alkotmányának történetéről írt munkájáért — a közelgő könyvében, The Rise and Fall of the Artificial State (A mesterséges állam felemelkedése és bukása) azt állítja, hogy a technológiai vállalatok egyre több olyan funkciót töltenek be, amelyeket korábban a liberális-demokratikus nemzetállam látott el. A TechCrunch Equity podcast legutóbbi epizódjában Lepore azt mondta: ez a folyamat „a zsarnokság és misztifikáció visszatérése algoritmusok, vállalatok és gépek uralma formájában.”
Mit ért Lepore a „mesterséges állam” alatt?
Lepore meghatározása szerint a "mesterséges állam" olyan konstrukció és egyben valós jelenség is, amely fokozatosan kiszorítja a hagyományos nemzetállami szerepeket az Egyesült Államokban és másutt. A könyvében nyomon követi annak az eszmének a kialakulását, amely szerint gépek vagy algoritmusok által irányított kormányzás felé tartunk, valamint azt a narratívát, miszerint ez a rendszer végső soron megbukik — ezt a gondolatmenetet a századok óta írt tudományos-fantasztikus irodalomban is feltárja.
Mi a probléma a technológiával? — nem az eszköz, hanem a szerepvállalás
Lepore hangsúlyozta, hogy nem technofób: maga is lelkesedik számos technológiai újításért, és családjában is van számítástudományi szakember. Fő kifogása az, hogy a magánvállalatok egyre inkább átveszik a kormányzat funkcióit — gyakran konszenzus vagy demokratikus hozzájárulás nélkül. A folyamat részben véletlen és lassú volt, de az elmúlt 20–25 évben sok döntés szándékossá is vált, amikor bizonyos technológiai szereplők kifejezetten törekedni kezdtek a nemzetállamok szerepének háttérbe szorítására.
Lepore szerint a kilencvenes évek futuristái között sokan libertariánusok voltak, és az internet fejlődését eszközként képzelték el a nemzetállam felszámolására. Ebből a gondolkodásból alakultak ki később a technokratikus elképzelések, amelyek a mai Silicon Valley vezetői körében is felbukkannak.
Történelmi fordulópontok és kulturális illusztrációk
Lepore kiemelte néhány kulcseseményt és kulturális jelképet. Példaként említette az Apple 1984-es Super Bowl-reklámját a Macintosh bevezetéséhez: a reklám George Orwell 1984-es tematikájára épített, és a főgondolata az volt, hogy a személyi számítógép felszabadító eszköz lehet a nagy, „szürke” mainframe gépek totalitarizmusával szemben. Lepore szerint azonban maga az Apple valószínűleg nem hitte szó szerint, hogy a személyi számítógép megoldja a polgári részvétel vagy a közügyekben való boldogulás problémáit — inkább egy jól célzott reklámkampány volt.
A szerző szerint a technológiai szereplők viselkedése azonban idővel arra a mintára állt át, hogy vállalatok és karizmatikus vezetőik (például szerinte Elon Musk vagy mások) a nemzetállam jellegzetességeit és szerepeit kezdik utánozni. Lepore a diskurzusban a közelmúlt néhány példáját hozza fel: a 2016-os választások után a Facebook létrehozott egy úgynevezett „felső bíróságot” bizonyos döntések kezelésére; az Anthropic tavaly felbérelt egy erkölcsi filozófust, hogy egyfajta alkotmányt írjon a cég által fejlesztett rendszerek számára; és Sam Altman a Joe Rogan Show-ban tett megjegyzése szerint egy „AI-elnök” jó ötlet lehet.
A „Twitter mint digitális közösségi tér” mítosza
Lepore visszatekintve a Twitter történetére rámutatott, hogy a szolgáltatás indulásakor nem politikai megváltásként pozícionálták magukat. A politikusok azonban hamar felfedezték a platformot üzeneteik terjesztésére, és a cég egy idő után maga is elkezdett úgy kommunikálni, mintha a Twitter „zsebben hordozható közösségi gyűlés” lenne. Lepore szerint ez téves képzet volt: egy adott időben az amerikaiak körülbelül egyötöde rendelkezett Twitter-fiókkal; a politikáról szóló tweetek több mint 90%-át kevesebb mint a felhasználók 10%-a posztolta. Ez a statisztika szerinte azt mutatja, hogy a platform torz információforrássá vált, nem pedig reprezentatív nyilvánossággá.
Tudományos-fantasztikus hagyományok és a „mesterséges állam” bukása
A könyv második fele Lepore szerint a tudományos-fantasztikus irodalomra koncentrál, mert sok e mű a mesterséges állam előrevetített formáit írja le: gépek egyre több emberi funkciót átvesznek, végül uralkodnak az embereken, vagy az emberiséget irrelevánssá teszik. Lepore említ példákat, köztük E. M. Forster 1909-es novelláját, The Machine Stops (A gép leáll), amely egy olyan jövőt ábrázol, ahol az emberek kis cellákban élnek, mindent a gép biztosít számukra, és végül a gép leáll — ezzel a társadalom összeomlik.
E történetek közös feszültsége szerinte az, hogy a mesterséges állam és a természet (vagy a természetes környezet) között konfliktus alakul ki: az ilyen rendszerek elidegenítik az embereket a természettől, miközben erőforrásokat éppen a természetből vonják el. Emiatt a tudományos-fantasztikus hagyományban gyakran magában hordozza a bukás motívumát: a mesterséges állam nem tartható fenn egy hosszú távon élhető bolygón.
Hogyan nézhet ki a „bukás” vagy a korrekció?
Lepore nem kínál részletes gyakorlati forgatókönyvet a mesterséges állam lebontására. Alapvető követelésként azt jelzi, hogy a döntéseket demokratikus módon, a kormányzottak bevonásával kellene meghozni. Gyakorlati példaként említette a helyi adatközpont-ellenállásokat: szövetségi állami és helyi szinten számos közösség tiltakozik az új adatközpontok, infrastruktúra vagy más nagy technológiai beruházások ellen, mert aggódnak az energia- és vízfogyasztás, a munkahelyek hosszú távú hatása és a helyi ökoszisztémák miatt. Lepore a Salt Lake-i esetre hivatkozva megjegyezte, hogy ott „jóval több mint 70%” ellenállt egy adatközpontnak — viszont a választott képviselők mégis támogatták azt, ami szerinte a képviseleti demokrácia hiányára mutat.
Lepore szerint az ilyen ügyek politikai költségei idővel megjelenhetnek a választásokon, de ehhez az kell, hogy a demokratikus intézmények és a közélet legalább annyira működőképesek legyenek, hogy a választók képesek legyenek reagálni.
Kritika a „disruptív innováció” elméletével kapcsolatban
Lepore emlékeztetett egy több mint tíz évvel ezelőtti írására a The New Yorkerben, amelyben Clayton Christensen disruptív innováció-elméletét kritizálta. A szerző most is kitart azon állítása mellett, hogy a disruptív innováció elmélete üzleti változások magyarázatára volt kidolgozva, és nem alkalmas átfogó történelmi törvényként értelmezni a társadalmi változást. Lepore azt kívánná, hogy a történészek és technológiai szakemberek több párbeszédet folytassanak egymással, mert a múlt tanulságai segíthetnek jobb szabályozási és intézményi megoldások kidolgozásában — például ahogy a gépjárművek megjelenése új jogszabályokat és ellenőrzési mechanizmusokat hozott.
Összegzés
Jill Lepore új könyve és a TechCrunch-interjú tanúsága szerint a mesterséges állam fogalma történelmi, irodalmi és politikai gyökerekre épül. Lepore figyelmeztet arra, hogy a technológiai vállalatok állami szerepvállalása demokratikus aggályokat vet fel, ugyanakkor úgy véli, hogy ez a konstrukció belső ellentmondásai és a természeti korlátok miatt fenntarthatatlan. A megoldás kerete szerinte a megerősített demokratikus döntéshozatal lehet, de konkrét politikai lépéseket nem kínál a könyv helyett; elsősorban azt szorgalmazza, hogy a technológiafejlesztés és -szabályozás történeti tapasztalatok alapján folytatott nyílt politikai vitában dőljön el.
