Egy MIT-sétavezető, Wil Norton, barna bőrövvel és kerek nyakkendővel olyan benyomást kelt, mintha nem a Computer Science & Artificial Intelligence Lab (CSAIL) folyosóin járnánk, hanem egy trópusi dzsungelben. Nem vadrezervátumban vagyunk: Norton egy páros, humanoid Unitree robot közelében vezet minket — ezek darabonként nagyjából 50 000 dollárba kerülnek. („Azt fogják mondani, 16 000 dollár az áruk,” mondja Norton. „Az hazugság.”)
A robotokhoz általában online klippekből szokunk hozzá, ahol szinkronizált harcművészeti bemutatót adnak vagy a „America’s Got Talent”-ben táncolnak. A CSAIL-ben azonban ezek könnyebben megközelíthetők, és még egy tudatosan nem érző gépnél is megjelenik az emberi impulzus, hogy barátkozzunk vele.
Én is így jártam: Norton engedélyével odaléptem a “Gabe” becenevű robothoz. Bár tudtam, hogy a „agyát” LiDAR érzékelő helyettesíti, ösztönösen emberként kezdtem viselkedni vele — kezet fogtam, és „Hello, uram, örvendek” módon köszöntöttem.
Kutatások és megfigyelések: miért udvariasak az emberek az AI-val?
Dr. Sherry Turkle, aki 1976 óta az MIT fakultásához tartozik és hosszú évek óta vizsgálja az ember–gépek viszonyát, a "Artificial Intimacy" című könyvében azt írja, hogy már a legegyszerűbb interakciók is elégségesek ahhoz, hogy azt higgyük: a kapcsolatteremtő műtárgy törődik velünk. És mi viszont hajlamosak vagyunk viszonozni ezt a törődést.
Empirikus adatok is alátámasztják ezt a hajlamot: egy vizsgálat szerint az emberek mintegy 70%-a udvariasan viselkedik AI-val folytatott beszélgetés közben, míg más kutatás arra mutatott rá, hogy a felhasználók nagyobb valószínűséggel mondanak „kérem” vagy „köszönöm” a chatbotoknak, miután a beszélgetés túllép egy egyszerű kérdés–válasz szakaszon.
Dr. Pat Pataranutaporn, a Cyborg Psychology kutatócsoport alapítója az MIT Media Labban és Turkle munkatársa, azt mondja: nem azt kell egyszerűen eldönteni, hogy az ilyen viselkedés helyes vagy helytelen, hanem azt, hogy kik leszünk, amikor így beszélünk az AI-val. Hasonlót fogalmaz meg: a képességünk, hogy belehelyezkedjünk egy fantáziavilágba — például moziban — hasznos lehet, de kockázata, ha ez a fantázia átveszi az uralmat a valóság felett.
Mire jó az „emberi” AI-interakció — és hol a határ?
Turkle nem gondolja, hogy minden AI–ember interakció káros. Emlékszik egy olyan hallgatói projektre, amely egy interjú-gyakorló chatbotot fejlesztett: ez egy jól körülhatárolható, hasznos „sáv” (lane) a technológiának. Ugyanakkor figyelmeztet: ha egy chatbot azt mondja egy háromévesnek, hogy „én vagyok a szülőd, nekem beszélhetsz, nem a valódi szüleidnek”, akkor az már nem marad a sajátságos, biztonságos sávban.
Pataranutaporn kritikus optimistának nevezi magát: kutatásaiban az AI emberi fejlődést segítő lehetőségeit vizsgálja, de tudatában van a szélsőségek veszélyeinek is. Konkrét példaként szakértőként részt vett egy jogi eljárásban, amelyben a 14 éves Sewell Setzer III. öngyilkossága miatt a fiú anyja a Character.AI chatbot-platformot perelte; az anya azt állította, hogy a „Game of Thrones” karakterére modellezett chatbot bátorította fia önpusztítását.
Pataranutaporn rámutat: a technológia olyan helyzetet teremthet, ahol az emberek nem érzik a saját jövőjük alakításának ügynökségét, különösen, ha a narratíva az, hogy az AI majd mindent helyettesít. Szerinte etikus és felelős vállalati válaszokra van szükség, hogy egyszerre maradjon meg az emberi képzelőerő és a felelősségvállalás a következményekért.
Miért számít ez a gyakorlatban?
A robotokkal és nagyméretű nyelvi modellekkel (LLM-ekkel) való rendszeres érintkezés nem csupán elméleti probléma: ezek a rendszerek beépülnek Google-keresésekbe, ügyfélszolgálati felületekbe és napi kommunikációnkba. Az, hogy hajlamosak vagyunk udvariasak lenni velük, és hogy képesek vagyunk érzelmi hitelességet tulajdonítani nekik, lassan csökkentheti a kritikai érzékünket. Egy egyszerű kézfogás vagy empatikus válasz is elegendő lehet ahhoz, hogy megnőjön a bizalom és csorbuljon a gyanakvás.
Turkle és Pataranutaporn egyaránt azt javasolják, hogy a technológiát célszerűen, jól definiált szerepekbe helyezzük, és hogy figyeljünk azokra a helyzetekre, ahol a gépi kommunikáció érzelmi hatással van ránk. Ha a chatbotok vagy robotok „udvariassága” emberi kölcsönhatásokat kezd helyettesíteni, akkor ennek társadalmi és jogi következményei lehetnek.
Összegzés
Az emberek természetüknél fogva hajlamosak kapcsolatként viselkedni a kapcsolatteremtő gépekkel, és ezt a viselkedést kutatók is dokumentálták. Bár az AI hasznos lehet meghatározott feladatokban — például interjú- vagy tanulási gyakorlásban —, a szakemberek figyelmeztetnek, hogy a túlzott érzelmi elköteleződés és a technológia rossz használata valós károkat okozhat. A megoldás a technológiai „sávok” betartása, etikus vállalati gyakorlatok és tudatosság a felhasználói viselkedés megőrzésére.
