Neil Rimer, az egyik legismertebb európai kockázati tőkebefektető és az Index Ventures társalapítója május végén Athénban azt mondta egy interjú során, hogy erős érzése szerint az AI (mesterséges intelligencia) által létrehozott vagyon „valamilyen módon újraelosztásra” kerül. „Vagy önkéntes lesz, vagy nem önkéntes, de megtörténik, és remélem, önkéntes lesz” — idézte Rimer a kijelentést, hozzátéve, hogy szerinte a technológiai vezetők „vezető szerepet játszhatnak abban, hogy ez megvalósuljon”.
Rimer háttere és jótékonysági tevékenységei
Rimer 2021‑ben hátrált vissza a napi befektetési döntésekből, jelenleg sok időt tölt Athénban. Index Ventures az alapítása óta körülbelül 15 milliárd dollárt gyűjtött külső befektetőktől; a cég közelmúltbeli kilépései — köztük a Figma tőzsdei bevezetése és a Google által vásárolt kiberbiztonsági cég, a Wiz — állítólag megközelítőleg 9 milliárd dollárt hoztak a vállalatnak.
Rimer személyesen is adakozik: tagja az Endeavor Greece igazgatótanácsának, 2019 és 2025 között a Human Rights Watch igazgatótanácsának elnöke volt. 2021 végén ő, apja és két testvére 13 millió dollárt adományoztak a McGill Egyetemnek egy kampuszépület felújítására (most Rimer Building néven), és létrehoztak egy Institute for Indigenous Research and Knowledges nevű intézetet.
Miért érdemes foglalkozni ezzel most?
Rimer megjegyzése azért különös időzítésű, mert a hagyományos, nagyvonalú jótékonyság látszólag veszít népszerűségéből a szélesebb tech‑elit körében. A Giving Pledge‑et — amelyet Warren Buffett és Bill Gates indított 2010‑ben, és amelyre a gazdagok önként ígérik vagyonuk felének jótékony célokra való felajánlását — az első öt évben 113 család írta alá; az aláírók száma az évek során drasztikusan csökkent, 2024‑ben pedig mindössze négy család csatlakozott, egy New York Times‑cikk szerint.
A nagyobb adományozási statisztikák ellentmondásos képet mutatnak: az amerikai jótékony adományok összességében rekordot döntöttek 2024‑ben 592,5 milliárd dollárral, ugyanakkor az adományozók száma ötödik éve csökken; 2024‑ben ez az arány egyedül 4,5 százalékkal zuhant, a Stanford Social Innovation Review adatai szerint. Két évtizede a háztartások kétharmada adományozott, ma nagyjából a felük teszi ezt. A Bank of America és a Lilly Family School adatai azt mutatják, hogy még a tehetősebb háztartásokon belüli adományozás aránya is csökkent: 2017‑ben 90%, 2023‑ban 81% volt.
Az Index portfóliójában szereplő cégek — köztük Anthropic — alkalmazottai közül sokan rendkívül gazdaggá váltak; egy Business Insider‑cikk szerint számos ilyen munkavállaló az angel befektetést vagy új vállalkozás indítását részesíti előnyben a jótékonysággal szemben, még akkor is, ha az Anthropic bizonyos esetekben az alkalmazottak részvényeinek akár 25%-áig terjedő adományát megduplázza.
A kényszerű újraelosztás politikai eszközei
A kötelező jellegű újraelosztás politikai eszközei egyre reálisabb alternatívának tűnnek. Kalifornia választói idén döntenek egy egyszeri, 5%-os vagyonadóról, amely a szövetségi államban élő milliárdosokat célozza. Néhány érintett, köztük a Google alapítói Sergey Brin és Larry Page, már Floridába költöztek a lakóhelyük státuszának megváltoztatása céljából.
Vannak más, vitatott javaslatok is: a beszámolók szerint az OpenAI fontolgatja, hogy 2027‑ben tőzsdére lép, és egyes ötletek között felmerült, hogy a vállalat a szövetségi kormánynak 5%‑os részvényrészt adna, ezzel a nyereség egy részét „a köz javára” hozná. Kritikusok szerint ez politikai pajzsot szolgálhat Washingtonban. A Silicon Valley hagyományosan óvakodik attól, hogy az államot tulajdonosi körbe engedje.
Mekkora vagyonról beszélünk?
A nagyságrend lenyűgöző: az utóbbi időben Elon Musk vagyona meghaladta az 1 billió dollárt, miután a SpaceX tőzsdei bevezetése — a cikk szerint „a múlt hónapban” — elérte ezt a mérföldkövet. A Forbes 2026‑os listáján 45 új AI‑milliárdost sorolt fel, összesen körülbelül 2,9 billió dollár értékben; ez a szám még az Anthropic és az OpenAI tőzsdei bevezetése előtt készült. A Business Insider felidézi, hogy amint ezek a cégek tőzsdére lépnek, alkalmazottaik vagyonösszege elég lehetne arra, hogy a San Francisco metróterület lakásainak közel egyharmadát megvásárolja.
A vagyonkoncentráció már most történelmi csúcsokhoz közelít: az amerikai felső 1% jövedelem‑ és vagyonmegoszlás szerinti részesedése a harmadik negyedévben 31,7% volt — a Federal Reserve által 1989 óta követett adatsorokban rekord. Ez még mindig alacsonyabb, mint az 1916‑os Gilded Age csúcs, amikor az 1% részesedése 45% volt. Ha azonban a legfelső, legvagyonosabb rétegre koncentrálunk, a különbség még élesebb: a neves közgazdász Gabriel Zucman számításai szerint a Gilded Age környékén (körülbelül 1910) az Egyesült Államok négy legnagyobb vagyona együttesen az amerikai GDP mintegy 4%-át tette ki; ma ugyanaz a kis csoport — immár 19 háztartás — a GDP körülbelül 14%-ával rendelkezik.
Történelmi párhuzamok és Rimer üzenete
Rimer azt mondja, hogy a két lehetséges út — önkéntes jótékonyság vagy politikai kényszer — nem ismeretlen: az 1889‑es Andrew Carnegie‑esszé, „The Gospel of Wealth”, azt hirdette, hogy a gazdag ember vagyonát bizalomként kell kezelnie és életében a köz javára kell elosztania, ez lett a modern filantrópia intelektuális alapja. Ugyanakkor a ’30‑as évekre politikailag erősebb eszközök is felmerültek: Huey Long „Share Our Wealth” mozgalma és Franklin D. Roosevelt „soak‑the‑rich tax”ként emlegetett adóemelései példaértékűek arra, hogyan vált a kényszerített újraelosztás politikailag megvalósítható alternatívává, amikor az önkéntesség nem csillapította a társadalmi feszültséget.
Rimer számára különösen fontos a technológiai cégek „morális középpontja”: emlékei szerint 1984‑ben, mikor Stanford diák volt és az Apple diákkedvezménnyel adta az első Macintoshokat, a cég alapítóit „hősöknek” tartotta. Most attól tart, hogy gyerekei hasonló módon emlegetnek egyes technológiai vállalatokat, mint ahogy egykor a védelmi vállalatokat vagy a dohánymultikat emlegették.
Kritikusok rámutathatnak, hogy Rimer — aki maga is befektet például Anthropicba — a szélmalomnyerés közvetlen haszonélvezője. Ugyanakkor ő inkább azt szeretné, ha a nyertesek önként adnának vissza egy részt, mintsem hogy a politika elvegye azt tőlük. Rimer szerint van könnyebb és nehezebb út az újraelosztásra, és ő arra számít, hogy a szereplők inkább a könnyebb, önkéntes megoldást választják mielőtt a történelem — és a politika — rákényszerítené a nehezebbet.
